Történelmi példákon keresztül mutatkozik meg, hogyan próbálják a legerősebb országok hosszú távon fenntartani egyensúlyi helyzetüket, és milyen kihívásokkal szembesülnek, amikor meghatározzák nemzetközi kapcsolataikat. Ázsia és Kelet-Európa országai például szorosabbra fűzik együttműködésüket az Egyesült Államokkal és egymással válaszul a szomszédos hatalmakra.
Az amerikai hegemónia sajátossága, hogy a világ legerősebb nemzetei között önkéntes szövetségek jönnek létre, ahelyett hogy puszta ellensúlyozás történne. Ez élesen eltér a történelemben megszokott logikától. Amerika nemcsak nyers erőt alkalmazott, hanem törekedett a legitimációra, szövetségek építésére és a szabályok betartására – még akkor is, ha olykor hibázott.
A legutóbbi venezuelai események azonban jelentős változást jeleznek, különösen a jog, a diplomácia és a nemzetközi normák háttérbe szorítása kapcsán. A Fehér Házi nyilatkozatok azt sugallják, hogy az Egyesült Államok mostantól saját érdekeit helyezi előtérbe, a történelmileg ismerős, klasszikus nagyhatalmi magatartást mutatva.
Felmerül a kérdés, hogy a Monroe-elv újraértelmezése, valamint a latin-amerikai politikai irányváltás milyen hatással lesz az amerikai külpolitika hosszú távú szövetségi rendszerére, és hogyan változhat a nemzetközi kapcsolatok egész struktúrája.
