A Közel-Keletre telepített amerikai katonai erő nagyságát és összetettségét ismertetik, amelyet Dante poklának koncentrikus köreihez hasonlítanak. Külső körökben stratégiai bombázók, közelebb két repülőgép-hordozó – köztük a USS Gerald Ford – helyezkedik el, amelyeken fejlett vadászbombázók, például F-35-ösök teljesítenek szolgálatot. A hadműveleti lehetőségek között szerepelnek Tomahawk rakéták, drónok, illetve kiberhadviselési eszközök is.
Élesen felmerül a kérdés, hogy mindezt mennyire tartja arányosnak és megalapozottnak az amerikai kormányzat, különösen úgy, hogy a kongresszus nem adott felhatalmazást katonai csapásmérésre, így a döntéshozatal elnöki hatáskörbe került. Jogilag, politikailag és morális szempontból is érdekes dilemmák adódnak az eljárásrendből.
A tárgyalások légköre is feszültségekkel teli: Irán optimistának mutatkozik az új nukleáris megállapodást illetően, ám a döntő szót a legfelsőbb vallási vezető, az ajatollah mondja ki, aki egészen más retorikát használ, mint a külügyminiszter.
Felvetődik az is, mit jelent a „hősi rugalmasság” vagy a „mártírok ura” Irán számára, és hogyan befolyásolja mindez a nukleáris program körüli tárgyalásokat. Mindkét oldal látszólag készül a tárgyalások kudarcához kapcsolódó lehetséges katonai opciókra is – a helyzet tehát folyamatosan változik, miközben mindkét fél cselekedetei kettős üzenetet hordoznak.
