Az elmúlt napokban újabb válsághelyzet alakult ki a NATO-ban, miután az Egyesült Államok vezetése élesen bírálta az európai szövetségeseket azért, mert nem nyújtanak elegendő segítséget az Irán elleni katonai műveletekben. A megszólalásokban példátlanul kemény kritikák hangzottak el: Trump többek között „papírtigrisnek” nevezte a szövetséget, sőt az USA kilépését is kilátásba helyezte.
Felmerül a kérdés, mennyire ésszerűek ezek a vádak. Washington szerint az európai országok nem biztosítanak megfelelő bázis- és légi folyosó-hozzáférést az amerikai hadsereg számára, például Spanyolország, Olaszország és Franciaország korlátozó döntéseik révén. Mindezt azzal indokolják, hogy igyekeznek a nemzetközi jog szellemében eljárni, miközben az Egyesült Államok a szövetségi szolidaritás hiányát rója fel nekik.
Az iráni háború mellékhatásaként a stratégiai jelentőségű Almuz-szoros sorsa is kulcskérdéssé vált, mivel a világ olajszállítmányainak jelentős része halad át rajta. Az amerikai vezetés szerint Európának is érdeke lenne részt venni a szoros újbóli megnyitásában mind gazdasági, mind biztonsági szempontból. Azonban az európai NATO-tagok nem látnak jogi vagy stratégiai garanciát arra, hogy együttműködésük valóban eredményre vezetne, illetve tartanak a konfliktus további eszkalációjától.
Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy az USA az ukrajnai szerepvállalással próbálja indokolni, miért járna neki támogatás más konfliktusokban – ugyanakkor a Trump-adminisztráció éppen az ukrán katonai segélyeket csökkentette drasztikusan. A helyzet összetettségét tovább növeli, hogy végső soron a világpolitika főszereplői közötti érdekellentétek uralják a színteret, miközben növekvő bizonytalanság lengi be a transzatlanti viszonyokat.
A nézők elé kerül a dilemma: vajon mindez a NATO végének kezdetét jelenti-e, vagy csupán egy újabb hullámvölgyet a szövetség történetében? A részletes elemzés során számos geopolitikai, jogi és gazdasági kérdés merül fel, amelyek hosszú távon is meghatározhatják Európa és Amerika kapcsolatát.
