A hidegháború legviharosabb éveiben különös elképzelések születtek arról, miként lehetne a világ legpusztítóbb fegyverét a békés mérnöki munka szolgálatába állítani. Egyes tudósok úgy vélték, hogy termonukleáris bombákat használva egész kontinenseket lehetne átalakítani, gyorsabbá és olcsóbbá téve óriási építkezéseket.
Project Plowshare néven indult az az amerikai program, amely atombombákkal akarta kifúrni új csatornákat Izraelben és Panamában, valamint kikötőket robbantani Alaszkában. A mérnökök és politikusok hatalmas mennyiségű föld elmozdítását, csatornák, kikötők és energiaforrások felfedezését tervezték – mindezt atomfegyverekkel.
A projekt mögött olyan ismert személyiségek álltak, mint Teller Ede, akit a Manhattan Project egyik kulcsszereplőjeként tartanak számon. Kísérleti tesztek kezdődtek, ahol a radioaktív szennyezés és az ökológiai kockázatok kérdése rendre az érdeklődés középpontjába került.
Felmerültek komoly társadalmi ellenérzések: miképpen lehet egy pusztító erőt a haladás nevében alkalmazni, sőt, hogyan lehet a lakosságot meggyőzni arról, hogy „békés” nukleáris robbantások igazolhatók? Az elmélet tökéletesnek tűnt – papíron –, de a gyakorlat során egyre inkább éleződtek a problémák. Vajon mi lett volna, ha a nukleáris gigantizmus tervei megvalósulnak?
