1525. június 7-én Albrecht Dürer rémisztő álmából ébredt, melyben a világvégét látta, és vízfestményben örökítette meg ezt az élményt. Ezek az álomképek az évszázadok során számos művészt inspiráltak arra, hogy saját tudatalattijuk mélységeiből merítsenek, és különös, néha félelmetes képeket alkossanak.
Egyes kultúrákban, például az aboriginál ausztráloknál a „dreamtime” mesék és művészetek központi szerepet töltenek be. Ezekben ősi legendákat és szellemekkel való találkozásokat mesélnek el. Hasonlóan, az ókori Egyiptomban és a Bibliában az álmokat misztikus, spirituális utazásnak tekintették, amelyek betekintést engednek a láthatatlan világokba.
A reneszánsztól a 20. századig a festők – köztük Bosch, Redon, Dalí és Magritte – egyre kísérletezőbb módokon próbálták megragadni az álomszerű és szürreális látomásokat. Olyan kérdések fogalmazódnak meg, mint például: vajon mit árulnak el ezek a képek a művészek lelkivilágáról? Milyen visszatérő szimbólumok jelennek meg az álmokban, és hogyan tudja a művészet ezeket megjeleníteni?
Az alkotók szabadon engedték képzeletüket, automatikus rajzolási technikákkal, geometrikus formákkal, illúziókkal, vagy akár teljesen absztrakt képekkel. Mindeközben a modern technológia, például a mesterséges intelligencia is új távlatokat nyit a tudatalatti ábrázolásában: képes-e egy gép alkotni anélkül, hogy valódi tudata lenne, vagy az alkotás mindig emberi sajátosság marad?
