Sokszor azt hisszük, hogy csak az embereknek vannak szertartásaik vagy bonyolult érzelmeik, pedig szerte a világban lenyűgöző viselkedéseket figyelhetünk meg az állatok között is. A magányos gyásztól a közös búcsúzási rituálékig változatos módokon adnak hangot veszteségüknek: például elefántok állnak meg csendben elhunyt társaik mellett, bálnák hosszan viszik magukkal elpusztult borjaikat, sőt, szarkák ágakat visznek elgázolt csapattagjukhoz.
Ezek a különös, gyakran emberszerűnek tűnő viselkedések kérdéseket vetnek fel: vajon lehetnek állati temetések? Tudnak az állatok gyászolni, és ha igen, mennyire vethető össze az emberek gyászával? Egyes tudósok szerint a közös gyászrituálék evolúciós előnyt is jelenthetnek – de mik lehetnek ezek az előnyök?
Különösen érdekes megfigyelni, hogy bizonyos fajok, mint a delfinek, orángutánok, gorillák vagy varjak, hogyan dolgozzák fel társaik halálát. Rendezetlen érzelmek, csoportos összefogás, sőt, agresszió vagy elhúzódó gondoskodás is megfigyelhető náluk. Hogyan lehet megkülönböztetni a valódi gyászt attól, amit csak emberi szempontból értelmezünk ilyennek?
Nemcsak vadállatoknál, hanem házi kedvenceknél – például kutyák esetében – is észlelhetők változások, ha egy társuk vagy gazdájuk meghal. Felvetődik a kérdés, vajon különböző fajok között is létrejöhet-e „gyász”? A videó emlékezetes állati történeteken keresztül mutatja be a természetben előforduló halotti szertartásokat és a szociális kötelékek szerepét – meghagyva a nézőnek, hogy továbbgondolja, vajon tényleg gyászolnak-e az állatok.
