Meglepően egyszerűnek tűnő keresési feladatokkal indul az anyag, ahol egy régi rádió beazonosításán keresztül szemléltethető, hogy mennyi információ érhető el egyetlen képből – feltéve, ha tudjuk, mit és hogyan keressünk.
A szerző aggodalmának ad hangot, hogy manapság egyre kevesebben élnek ezzel a lehetőséggel, sokan már azt sem gondolják végig, hogy saját maguk is eredményesen képesek információt gyűjteni. Felveti azt a problémát, hogy egyre többen inkább algoritmusokra bízzák, milyen tartalmakat látnak a neten, és ez lassan általános szemléletté válik.
Felmerül a kérdés, mennyire veszítettük el az internetes böngészés önállóságát, a személyes keresésről és kíváncsiságról az automatizált, ajánló algoritmusokra bízott fogyasztás irányába mozdulva. Az előadó bemutatja saját tapasztalatait újabb közösségi platformokon, ahol újra előtérbe kerül a kézi kuráció és az önálló tartalomfogyasztás igénye – de sokaknak ez már túl kényelmetlennek, sőt feleslegesnek tűnik.
Az anyag számos kérdést vet fel: Milyen veszélyei vannak annak, hogy az algoritmusok döntik el, mit látunk? Hogyan változtatta meg a közösségi média az emberi kapcsolatokat és a vitakultúrát? Milyen társadalmi következményei lehetnek annak, ha egyre kevesebben érzik szükségét a saját döntéseknek és keresésnek? Ezeket a témákat a szerző gyakorlati példákon, saját élményein keresztül fedezi fel, anélkül hogy konkrét választ vagy végleges álláspontot kínálna.
