A második világháború után a nukleáris fegyverek nemcsak pusztító erőként, hanem a fejlődés ígéretével is megjelentek az amerikai gondolkodásban. Amerika számos helyen végzett nukleáris teszteket, de az egyik legfurcsább és legmerészebb terv Alaszkához kötődik.
1957-ben merült fel az ötlet, hogy hat hidrogénbombát robbantsanak fel egyszerre, hogy egy mesterséges kikötőt alakítsanak ki a fagyott föld alatt. A tervezett robbantások helyszíne Cape Thompson lett volna, ami földrajzilag és gazdaságilag is nehezen indokolható választás volt: az év nagy részében befagyott tenger mellett, ellátási és logisztikai nehézségekkel sújtott területen.
A Project Chariot névre keresztelt elképzelést az amerikai Atomenergia Bizottság (AEC) szintén „békeidős felhasználásra” szánt kísérleteinek sorában emlegették. A cél az volt, hogy a nukleáris fegyvereket hatalmas méretű földmunkákhoz, kikötők, csatornák, bányák vagy gátak létrehozására használják.
Az ötlet támogatói között volt Teller Ede is, a hidrogénbomba egyik atyja, aki úgy gondolta, hogy a projekt elősegítené az újonnan állammá vált Alaszka gazdasági fejlődését. Az észak-alaszkai őslakos közösségek és biológusok viszont komolyan ellenezték a tervet, felhívva a figyelmet a várható egészségügyi és környezeti károkra, valamint a radioaktív szennyezés hosszú távú következményeire.
A végül meg nem valósult program előkészületei is jelentős problémákat idéztek elő: a talaj vizsgálatakor már eleve radioaktív szennyeződéseket találtak, amit a korábbi, távoli tesztek hoztak magukkal a légkörön keresztül. Az eredeti csapások és következmények, például a helyiek körében megemelkedő rákos megbetegedések, tovább erősítették a bizalmatlanságot a szövetségi kormány iránt, különösen a projekt körüli titkolózás miatt.
