Az ENSZ szerint Afrika a világ megújuló technológiáiban használt létfontosságú ásványok harminc százalékával rendelkezik, ráadásul a Föld legnaposabb területeinek hatvan százaléka is itt található. Ezek a feltételek óriási lehetőségeket rejtenek magukban az energiaszektor szempontjából, és az előrejelzések szerint akár tízszer annyi áramot is előállíthatna a kontinens 2040-re, mint amennyire ténylegesen szüksége van.
Az elmúlt években azonban nem a nyugati nemzetek, hanem Kína vált az első számú szereplővé Afrika gazdasági és infrastrukturális átalakításában. Míg a fejlett országok inkább segélyként tekintettek az afrikai fejlesztésekre, Peking látható, kézzelfogható projektjei – utak, vasutak, erőművek és különösen napelem-beruházások – komoly változásokat hoztak. Ezek a beruházások azonban felvetik a függőség, az eladósodás és a politikai befolyásolhatóság kérdését is.
Napjainkban Afrikában a napenergia terjedése látványos. Egy év alatt hatvan százalékkal nőtt a napelemimport, és egyre többen juthatnak elérhető áron saját energiához. Az egyéni háztartások és mikrorácsok terjedése forradalmasítja a vidéki életet, felgyorsítja a gazdasági növekedést és az életminőség javulását. Az energiastruktúra átalakulása ugyanakkor még bonyolult út előtt áll: az olajimport továbbra is sokszorosan meghaladja a napenergia jelentőségét.
Izgalmas kérdés, hogy Kína szerepvállalása hosszú távon milyen változásokat idéz elő, illetve hogy a helyi társadalmak és gazdaságok mennyiben kerülhetnek így önállóbb pályára, vagy éppen újabb függőségi csapdákba. További vitatéma, hogy a nyugati országok mikor, hogyan és milyen stratégiával szállnak be az energetikai átalakulásba, valamint hogy a rohamosan növekvő afrikai népesség energiaigénye milyen ökológiai és társadalmi következményekhez vezethet világszerte.
