Brazíliában újra fellángolt az aranyláz, de ezúttal nem arany, hanem „zöld” acél – vagyis környezetbarátnak mondott acélgyártás – áll a középpontban. Az ígért fenntarthatósági programok, például a nagyszabású újraerdősítési projektek, sokak számára reményforrást jelentenek, ám az érintett helyi közösségek más arcot látnak: földvesztést, környezeti pusztítást és növekvő erőszakot.
A riport olyan szereplőket mutat be, mint Eddison, aki a családja földjéért küzd. Az eltolódó földtulajdonlás, az agresszív FSC-tanúsított eukaliptusz ültetvények telepítése és a tradicionális, szinte önellátó közösségek kiszorítása mutatja, hogy a klímavédelmi célokat nem mindenki érzi jótékonynak.
Sok érintett szerint mindezt a CO2-semlegesség ígérete nevében hajtják végre, miközben az otthonukat, megélhetésüket és a természetes élőhelyeket veszélyeztetik. Egyes ültetvények aztán szenet termelnek, amelyet az európai és német acélgyártásban „zöld acélként” használnak fel. Az ebbe bevont nemzetközi cégek és a tanúsító szervezetek szerepe, valamint a tudományos vizsgálatok mind kétségeket ébresztenek e projektek valódi környezeti és társadalmi hasznosságát illetően.
Felvetődik a kérdés: létrejöhet-e valódi fenntarthatóság úgy, hogy eközben helyi közösségek szenvednek? Milyen valós hatása van a hatalmas eukaliptusz ültetvényeknek a biodiverzitásra, a vízkészletekre és a szén-megkötésre, összehasonlítva az eredeti szavannákkal? Miként vizsgálják a tudósok mindezt a helyszínen? És milyen érdekek feszülnek egymásnak a globális acélipar, a szervezetek és a helyi lakosok között?
