A Dispatch egy különleges játékvilágot tár elénk, ahol a szuperhősök menedzselése és a krízishelyzetek kezelése színes egyveleget alkot. A történet középpontjában Robert Robertson áll, aki hősként kezdte, de most egy call centerhez hasonló háttérmunkában próbálja visszaszerezni egykori dicsőségét – mindeközben folyamatosan szembesül a bürokrácia kihívásaival, az ego-háborúkkal és az emberi gyengeségekkel.
A játék mechanikáját egyedi módon kombinálja: az anime ihletésű narratív szekvenciák, a csapatalapú stratégiai küldetések és a könnyed, de kellemes hackelési minijátékok dinamikája teszi változatossá az élményt. Fontos szerepet kap a karakterek közötti kémia – mindig újra kell gondolni, kiket küldjünk adott helyzetekbe, hogy növeljük a siker esélyét, miközben váratlan fordulatok és komplikációk adódhatnak menet közben.
A vizuális stílus ötvözi a nyugati képregények hangulatát az anime látványvilágával, így a jelenetek tele vannak karizmatikus, túlzó figurákkal és váratlan humorral. A hangzásvilág és a szinkronmunka kiemelkedő: minden karakter sajátos „színt” hoz a csapat dinamikájába, míg a zenei aláfestés inkább támogat, semmint elterelné a figyelmet. Mindemellett a játék erősségeként jelenik meg az életszerű, jól megírt párbeszéd, amely ügyesen kerüli a túlhajtott szlenget, így időtálló marad.
Mindezek mellett a Dispatch felveti annak kérdését is, miként lehet egyensúlyt találni a játékelemek – történetmesélés, stratégia és interaktivitás – között, és miben különbözik a szuperhős-menedzsment mindennapi kihívásaitól egy tipikus akciójátéktól vagy Telltale-játéktól. A karakterek fejlődése, a döntések súlya, valamint a váratlan helyzetek mind új színt visznek a műfajba, amire érdemes odafigyelni.
