A Szaturnusz, a titokzatos gyűrűs óriásbolygó éppen a kutatások középpontjába került, hiszen több mint százszor akkora tömeggel rendelkezik, mint a Föld, és legalább 62 holdja veszi körül. Ezek a holdak rendkívül változatosak, néhányuk különösen összetett és aktív környezettel bír.
Régebben a gyűrűket egybefüggő, szilárd lemezeknek hitték, ám később kiderült, hogy széttöredezett részecskékből állnak. A tudósokat már régóta foglalkoztatja a kérdés: hogyan keletkeztek ezek a gyűrűk, és miért éppen a Szaturnusz körül ilyen látványosak?
Az űrkutatás hajnalán a távoli óriásbolygók elérhetetlensége, valamint a mélyűri sugárzás veszélyei komoly kihívás elé állították a kutatókat. Az 1970-es évektől kezdve azonban úttörő űrszondák, mint a Pioneer és a Voyager, egyedülálló képeket és adatokat továbbítottak a Földre, feltárva a gyűrűk és a holdak bámulatosan bonyolult rendszerét.
A Cassini-misszióval több évnyi felkészülés és utazás után a kutatók alaposabban is feltérképezték a Szaturnuszt és legizgalmasabb holdjait, különösen a Titánt és az Enceladust. Olyan felfedezések születtek, amelyek megkérdőjelezték eddigi elképzeléseinket az élet kialakulásának lehetőségeiről a Naprendszerben.
Mindeközben újabb és újabb holdakat fedeztek fel, a gyűrűk összetettsége pedig jóval meghaladta a várakozásokat. Különös figyelmet kaptak azok a dinamikus kölcsönhatások, amelyek a bolygó, a holdjai és a gyűrűi között zajlanak, köztük a rejtélyes anyagáramlások, elektromos áramok és az idővel zajló gyűrűvesztés folyamata.
