1992-ben a Sony piacra dobta az NT1 zsebdiktafont, amely első látásra nem tűnt különlegesnek, ám valójában izgalmas mérnöki megoldásokat rejtett. Egy új, apró kazettatípust használt, amely akár kétórányi digitális sztereó hang rögzítésére volt alkalmas. A készülékben egy miniatürizált, forgó fejű mechanika dolgozott, amely a helikális letapogatás módszerét alkalmazta — ezt általában videomagnókban vagy kamerákban lehetett találni, de itt egy szokatlan, kompakt formában jelent meg.
A készülék jelentős előrelépést jelentett a diktafonok piacán: rendelkezett órával, dátummentéssel, egy teljesen új kazettarendszerrel és kiemelkedő hangminőséggel. A fejlesztések azonban árukban is megmutatkoztak: ezek a prémium eszközök a kor szintjén is komoly befektetést jelentettek. Az NT1-t követő NT2 volt az utolsó kazettás diktafon a Sony kínálatában, amelyet már digitális diktafonok és a Minidisc rendszer is kiemelkedő alternatívaként szorított háttérbe.
A tervezőcsapatnak az NT2 esetében szinte teljes szabadságot adtak, hogy megalkossák a lehető legjobb eszközt, figyelmen kívül hagyva az eladhatóságot vagy a piaci igényeket. Ennek eredményeképpen egy igazán különleges, magnéziumházas, letisztult formavilágú, hasznos extrákkal és különleges kezelési élménnyel bíró készülék született, amelyet szívesen vettek kézbe a gyűjtők és rajongók is.
Felmerül a kérdés, hogy az ilyen csúcsra járatott, mégis szűk felhasználói körnek szánt eszközök milyen szerepet kaptak a technológiai fejlődés során, és miként értékelhetők ma — különösen, ha figyelembe vesszük, mennyire előrehaladott volt az NT sorozat technikai színvonala akkortájt, amikor már a saját Sony termékei is elkezdték elavulttá tenni.
