Képzelj el egy magot, amely most kezd csírázni a föld alatt, teljes sötétségben. Mindenféle érzékszerv, agy vagy idegrendszer nélkül kell kitalálnod, merre van a fölfelé, hogy eljuthass a napfényhez, amire az élethez szükséged van.
A növények egészen meglepő természetes „navigációs” módszerekkel rendelkeznek: érzékelik a gravitációt speciális sejtek (statociták) segítségével, amelyekben apró részecskék (statolitok) helyzete mutatja meg, hol van a föld iránya. Emellett növekedési hormonok, például az auxin is fontos szerepet játszanak a térbeli eligazodásban, irányítva a gyökerek és a hajtások növekedését.
Azonban a gravitáció érzékelése mellett a növények egyfajta „önérzékeléssel” (propriocepcióval) is rendelkeznek, amely segíti őket abban, hogy kiegyenesedjenek és korrigálják a növekedési irányukat, ha például túl sok hormon halmozódik fel az egyik oldalon. Ez a rejtett „testtudatosság” lehetővé teszi számukra, hogy önmagukhoz viszonyítva is irányt változtassanak.
A növekedés irányát a fény is meghatározza: speciális fényérzékelő sejtekkel derítik fel, merre van a nap, és az auxin koncentrációjának változása révén képesek a fény felé hajlani. Ezzel együtt a vízforrások érzékelése is fontos: már kísérletek is bizonyították, hogy a magoncok képesek a víz irányába növeszteni gyökereiket akkor is, ha a víz egy csőben fut – anélkül, hogy közvetlenül érzékelnék a nedvességet.
Mind ezek az erők – gravitáció, propriocepció, fény és víz – folyamatosan egymásra hatva formálják a növények fejlődését. Amikor ezen „irányító jelek” ellentmondanak egymásnak, a növények mintegy „döntenek” arról, hogy melyiket részesítsék előnyben növekedésük során. Érdekes kérdés, hogyan képesek erre az összetett viselkedésre agy nélkül – és mi mindent tudhatunk még meg erről a jövőben?
