Mount Erebus titokzatos vulkánja az Antarktisz jeges vidékén fenséges látványt nyújt, de extrém elszigeteltsége miatt csak kevesen látták közelről. Az 1970-es évek végén az Air New Zealand merész vállalkozásba kezdett: luxus látványrepüléseket kínált a kontinens fölé, hogy utasaik akár egy pezsgővel a kezükben csodálhassák meg a világ utolsó határvidékét.
Ezek a járatok különösen nagy kihívást jelentettek a pilótáknak, hiszen gyakran alacsonyan kellett repülniük a látvány kedvéért, sokszor ismeretlen, pontatlanul feltérképezett területek felett, szinte mindenféle földi navigációs segédeszköz nélkül. Az új DC-10-es repülőgépeken alkalmazott inerciális navigációs rendszer (INS) komoly technológiai előrelépést jelentett, de a repülési útvonalak és a valós gyakorlat között zavaros eltérések alakultak ki.
A vállalat és a hatóságok közötti egyeztetések, a pilóták tapasztalatai, valamint a hivatalos briefingen elhangzó és elmaradó információk egyre bonyolultabbá tették az előkészületeket. Az utazásokat különlegessé tette, hogy híres felfedezők is részt vettek a járatokon, és élőben kommentálták az Alvilág jeges tájait.
Az utolsó ilyen járat végzetéül szolgáló események során kritikus jelentősége volt a navigációs adatok módosításának, a felkészülés hiányosságainak, valamint annak, hogy a pilóta személyzetéből csak egy főnek volt előzetes antarktiszi tapasztalata. Már a baleset után is heves viták bontakoztak ki a felelősségről, a belső kommunikációról, illetve a repülési szabályzatok eljárásairól, amelyek végül egy különösen ellentmondásos vizsgálati jelentés megjelenéséhez vezettek.
A történet olyan kérdéseket feszeget, mint a vállalati felelősség, az adminisztrációs hibák szerepe, a pilóta és a menedzsment közötti kommunikációs szakadék, és a sarkvidéki műveletek veszélyei. Az elbeszélés rávilágít arra, hogy mennyire érzékeny lehet egy óvatosan megtervezett útvonal is, ha a legapróbb adminisztratív hiba és közlés hiánya felismerhetetlen csapdába sodorhat egy egész repülőgépet és utasait.
