A magánhitelezéssel kapcsolatban rengeteg definíció létezik: van, aki alternatív eszközkezelők által nyújtott, nem banki és nem kötvénypiaci eredetű hitelek halmazaként írja le, mások inkább a magántőke társaságok közötti specifikus tranzakciókra szűkítik a fogalmat. Emiatt a piac méretének meghatározása is kifejezetten nehéz, bár általános egyetértés mutatkozik abban, hogy az elmúlt évtizedben óriási növekedésen ment keresztül.
2008 után a banki szabályozás szigorodása visszafogta a hagyományos banki hitelezést, amit a magánhitel-intézmények használtak ki egyre nagyobb volumenben. Az alternatív eszközkezelők szerepe megerősödött, miközben sokszor maguk a banki szféra korábbi döntéshozói töltötték be ezeket a pozíciókat. Ez egyfajta rendszerszintű átrendeződést jelentett, miközben a befektetőket vonzotta a magasabb hozam és az illikviditásból fakadó előny.
Az utóbbi időben azonban aggasztó jelek jelentek meg, több magánhitel-alap – például a Blue Owl által indított OBDC2 – visszavásárlási korlátokat vezetett be vagy teljesen felfüggesztette a visszaváltásokat. Ez rávilágított arra, hogy a félig likvid modellek sebezhetősége komoly piaci bizonytalanságot okozhat. Az eszközök minősége, a visszaváltások kezelése és az alapok működésének átláthatósága mind-mind új kérdéseket vetnek fel a piaci szereplők előtt.
Egyes szakértők össze is vetik a jelenlegi aggodalmakat a 2008-as pénzügyi válság tapasztalataival: vajon lehet-e rendszerszintű kockázat a magánhitelek bővülésében, vagy ezek a problémák inkább lassan kibontakozó, elhúzódó hatásokat eredményeznek? Sokan úgy látják, éppen az átláthatatlanság miatt nehéz megjósolni, hol és hogyan gyűrűznek tovább ezek a problémák. A kérdés az, hogy a rendszer képes-e kezelni a felmerülő illikviditási gondokat, illetve milyen hosszú távú következményei lehetnek a mostani korlátozásoknak és visszavásárlási hullámnak.
