Az elmúlt években a luxusórák árai rendkívüli mértékben növekedtek, ami sokakban felveti a kérdést: mi áll ennek a drágulásnak a hátterében? A történelmi árakat vizsgálva meglepő összehasonlításokat találunk, amikor a klasszikus modellek, például a Rolex Submariner, inflációval kiigazított árát vetjük össze a mai árakkal és átlagbérekkel. A lakáspiac fejlődése mellett az óravásárlók pénzügyi helyzete is komoly változásokon ment keresztül, és úgy tűnik, minden – nem csak az órák – jóval többe kerül, mint amit a gazdasági növekedés indokolna.
A gyártási költségek lebontása során kiderül, hogy a tok és a szíj készítése sokkal drágább, mint azt sokan gondolnák; mégis, a végső árnak csak egy része indokolható tényleges anyag- és munkadíjjal. A luxusmárkák – élükön a Rolex-szel – hatalmas árréseket érvényesítenek, de ezt számtalan tényező befolyásolja: svájci bérszintek, márkaépítés költségei, értékesítési lánc hossza és a hosszú távú szervizelési ígéretek mind beépülnek az árba.
A hamisítványok rövid elemzésével kiderül, hogy a minőségbeli különbségek mellett az árak közötti szakadék nem csupán az olcsóbb gyártási környezetből fakad: a marketing, a márka által nyújtott érték és a jövőbeni szolgáltatások költségei számos esetben hiányoznak ezekből a termékekből. Felmerül a kérdés, hogy az egyre drágább luxusórák indokolhatók-e a jelenlegi gazdasági viszonyok mellett, vagy csupán a társadalmi és technológiai trendek áldozatai vagyunk.
Érdekes párhuzamot találunk a mikrobrandek és független óragyártók stratégiáiban, akik a kínai gyártási tapasztalatokat felhasználva és közvetlenül a fogyasztóhoz értékesítve képesek megközelíteni azt az árszintet, amelyet joggal várhatnánk el egy korrekt árú, minőségi órától. Eközben a tradicionális márkák továbbra is ragaszkodnak a prémium árazáshoz és a svájci gyártáshoz – de vajon meddig maradhat ez így?
