1315-ben Skócia királya, Robert the Bruce, ostrom alá vette az angliai Carlisle kastélyt, ám az eső és a védők találékonysága megnehezítette a támadók dolgát. Az ostrom különféle, néha meghökkentő technikái – mint például úszó kukoricacsutkák vagy gyorsan épített ostromtornyok – mind kudarcra voltak ítélve a korszak kifinomult védelmi rendszereivel szemben.
A középkori várak nem csupán katonai erődök voltak: egyszerre töltöttek be lakóhelyi, közigazgatási, szimbolikus-politikai és hatalmi szerepet is. Látványosságukkal, méreteikkel és építészeti stílusukkal igyekeztek erőt és tekintélyt sugározni, miközben menedéket és ellenőrzést kínáltak a környék lakóinak.
Az európai várépítészet fejlődése során a szerkezetek egyre komplexebbé és védettebbé váltak. Az egyszerű, fából készült motte és bailey megoldásoktól a kőből emelt, többgyűrűs, koncentrikus védvonalakig vezetett az út, amelyeket gyakran díszítettek is, például színes mészbevonattal vagy különleges építészeti jegyekkel.
A támadók újabb és újabb módszerekkel próbálták megingatni ezeket az erődítményeket: a tűztől kezdve az ostromtornyokon és faltörő kosokon át a pusztító trebuchetekig, amelyek hatalmas sziklákat repítettek a falakra. Közben a védők is folyamatosan fejlődtek, beemelve például a koncentrikus vár koncepcióját a Közel-Keleten látott mintákból.
Technológiai változások, főként a lőfegyverek megjelenése, lassanként elavulttá tették a klasszikus várakat. A fenntartási költségek, illetve a központosodó hatalmak szükségessége is hozzájárult ahhoz, hogy egykor bevehetetlennek tartott erődök lakóépületként, adminisztrációs központként vagy turistalátványosságként éljék túl saját korukat.
