1984 augusztusában egy rejtélyes és halálos esemény történt Kamerun egyik eldugott tavánál, a Manown-tónál. Egy fehér köd szállt fel az éjszaka közepén, amelyet a helyiek egyszerű reggeli párának véltek, ám perceken belül több tucat ember fulladt meg benne.
Az első vizsgálatok kémiai támadásra vagy bűbájokra gyanakodtak, de egyik magyarázat sem állta meg a helyét. Egy izlandi vulkanológus, Harolder Sigurdsson kezdte el felderíteni a tó furcsa geológiáját, és döbbenetes felfedezésre jutott: a tó mélyében hosszú évek alatt felgyülemlett CO2 egyszer csak hirtelen a felszínre tört.
Pár évvel később, 1986-ban egy másik kameruni tó, a Nyos is hasonló módon „kitört”, de sokkal pusztítóbb következményekkel: egyetlen éjszaka alatt csaknem 1800 ember és ezernyi állat veszett oda egy színtelen, szagtalan, halálos gázfelhőben.
A tudósok elkezdtek rettegni egy újonnan felfedezett természeti veszélytől, a „limnikus kitöréstől”, amely egy adott geológiai adottságú, trópusi tavak sajátja. Legijesztőbb példája a Ruanda és Kongó között fekvő Kivu-tó, amely méretével, alattomos gázfelhalmozódásával és partjainak sokmilliós lakosságával minden eddigi katasztrófánál nagyobb pusztítással fenyeget.
Felmerül a kérdés: mikor és hogyan történhet itt újabb kitörés? Szerepet játszhatnak földrengések, földcsuszamlások, vagy akár klímaváltozással összefüggő aszályok. A helyi villamosenergia-termelés ma már a tó alatt rejlő metán hasznosításával próbálja csökkenteni a veszélyt, de egyes tudósok attól tartanak, hogy mindez akár véletlenül is elindíthatja a végzetes folyamatot. Vajon sikerül-e hosszú távon megfékezni a világ legveszélyesebb tavainak fenyegetését?
