Képzelj el egy osztálytermet, tele különböző személyiségű gyerekekkel: van, aki szívesen tanul és könnyen koncentrál, míg másoknak több odafigyelés, fizikai közelség vagy mozgás szükséges. Minden gyerek egyedi, és a kérdés az, miként lehet őket mind bevonni ugyanabba a közös tevékenységbe – főleg egy olyan iskolarendszerben, amely a hasonlóságot várja el tőlük.
A tanár szerepe ilyenkor különösen kihívásokkal teli. Számos gyermek kiszorul az egységes elvárások közül, különösen azok, akik atipikusan viselkednek vagy nehezebben alkalmazkodnak. Ennek ellenére létezik egy módszer, amely lehetőséget teremt a radikális befogadásra: a felnőtt-gyerek közös játéka, azaz a ‘playworlds’. Ezeket gyakran irodalmi művek vagy képzőművészeti alkotások köré szervezik, és minden résztvevő – gyerek és felnőtt – szerepet kap egy képzeletbeli világban.
A történetmesélés és közös színjáték során a gyerekek önállóan, kreatívan alakíthatják a cselekményt, miközben a felnőttek is aktívan részt vesznek és bátorítják a fantáziát. Példákon keresztül mutatják be, hogyan változtathatja meg az ilyen játék a tanulókat, különösen azokat, akik máshol kívülállóként élik meg a mindennapjaikat.
Érdekes kérdések merülnek fel arról, hogyan segítheti a közös játék és a fantázia világa azt, hogy mindenki megtalálja a helyét az osztályteremben, és hogy a játék teret adhat-e a fejlődésnek, kreativitásnak, valamint elmélyült kapcsolatoknak gyerekek és felnőttek között. Mindez felveti azt is, hogyan válhat a tanárok hozzáállása és a rendszer támogatása kulcsfontosságúvá a valódi inklúzióban.
