A Kane & Lynch 2: Dog Days bemutatásakor az első benyomás könnyen megtévesztő lehet: a játék első ránézésre csak egy a sok Xbox 360-as akció-lövöldözős játék közül. Azonban a folytatás számos szempontból kilóg a sorból; megjelenésének 15. évfordulóján visszapillantva érdemes elidőzni az egyedi vizuális és hangzásbeli megoldásain.
A kamerakezelés szándékosan kézi kamerás hatást kelt, amely a nézőt a zűrzavar közepébe helyezi. A színek gyakran túltelítettek, a képhatás pedig olyan, mintha egy régi VHS-en követnénk végig a vérgőzös eseményeket. Néhol a hang is eltorzul vagy kimarad, a kamera rángatása pedig még intenzívebbé teszi a kaotikusságot. Mindez azt a célt szolgálja, hogy a játékos közvetlen közelről élje át főszereplőink, Kane és Lynch gyötrelmes történetét.
Az akciójelenetekben a brutalitás cenzúrázva jelenik meg: a durvább erőszakot pixelhomály takarja, így a képzelet kitölti a hézagokat – sokszor még sokkolóbb, mintha mindent explicit látnánk. A harcrendszerrel szintén kísérleteztek, a fegyverek pontatlansága ösztönöz a vakmerő megoldásokra, ami tovább táplálja a játék kellemetlen, nyomasztó hangulatát.
Ipari szinten a játék érdekes reflexiót jelent az akkori időszak ultrabrutális címjeire, mint a Gears of War vagy az Army of Two, de velük ellentétben a főhősök itt nem hősies figurák, hanem elesett, elkeseredett alakokként jelennek meg. Egyfajta voksot tesznek le a felnőtt tartalom őszinte és képmutatás nélküli ábrázolására.
Felmerül tehát a kérdés: vajon miért vált kultikus darabbá egy ilyen kíméletlen játék, és mit mond el a videojátékok erőszakábrázolásáról, amikor sem öröm, sem hősiesség nem társul a pusztításhoz? A különleges atmoszféra és a kompromisszumot nem ismerő vizuális stílus még sok év után is frissnek hat – nem csoda, hogy gyakran előveszik elemzők és rajongók egyaránt.
