Az idei Grammy-gálán egy ifjú díjazott fogalmazta meg, mennyire értékes az, ha emberek közösen zenélnek – különösen egy olyan korszakban, amikor ez egyre ritkábbnak tűnik a zeneiparban. Ezzel a gondolattal kezdődik a videó, amely összeveti az 1984-es és a 2026-os Grammy-díjátadó jazz kategóriáit.
Rick Beato nemrégiben éles kritikával illette a mai popzenei mezőnyt, szembeállítva azt a ’80-as évek slágereivel, azonban figyelmen kívül hagyta a jazz kategóriák alakulását. A videó készítője ezt a hiányt pótolja: bemutatja, hogy a jazz világában mennyire erős és élő a hagyomány, az együttzenélés öröme és az egymást tanító generációk kapcsolata.
A 2026-os jazzinstrumentális Grammy-díjas Sullivan Fortner triója például próbák nélkül, egyetlen nap alatt, élőben rögzítette albumát – igazi zenei improvizációval és közös alkotómunkával. A feldolgozások új értelmet nyernek a jazzben: nem a szerzőiség számít, hanem az előadás frissessége és kreativitása.
A videó foglalkozik a női vokális jazz hagyományával is, kiemelve a sokáig háttérbe szorított, mégis meghatározó Betty Carter példáját, akinek tanítványai – köztük Nate Smith és sok más ma is aktív művész – a hagyomány folytonosságát testesítik meg. Ugyanez a szellemiség érhető tetten Samara Joy idei Grammy-díjas albumán, amely élőben, együtt játszó zenekarával készült el egy legendás stúdióban.
A felvetett fő kérdések között szerepel: tényleg hanyatlik-e a zene minősége, vagy csak rossz kategóriák szerint hasonlítunk össze? Miért él tovább a jazz, miközben a popzene szerzői arculata és karaktere átalakul? Hol kereshetők ma az eredetiség és a kreativitás?
