Ja’Khiah McMillian személyes történetén keresztül kerül előtérbe a gyász témája, amely a nagymama elvesztése után válik igazán valósággá számára. A korai reakciók, például a némaság, a zavartság vagy az érzéketlenség, gyakran furcsának tűnnek az érintett számára is, de valójában a gyász egyik természetes arca.
Elizabeth Kübler-Ross híres elméletén keresztül – mely szerint a gyász öt szakaszra osztható: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás – Ja’Khiah saját meglátásait is bemutatja. Kiemeli, hogy szerinte a gyász sokkal egyedibb, mint ahogy azt a modellek sugallják, így mindenkinél más és más formát ölt, akár a szakaszok sorrendjében, akár azok megjelenésében.
Személyes kutatásai alapján megállapítja, hogy a reagálás módja kizárólag az egyéntől függ: van, aki nevetéssel, más sírással, vagy éppen teljes közönnyel reagál egy veszteségre. Felveti a kérdést: lehet-e egyáltalán univerzális lépésekre bontani a gyászt?
A beszéd a gyász ezen szakaszait egyenként is bemutatja, különös hangsúlyt helyezve a mindennapi példákra, mint a tagadás vagy a harag megnyilvánulási formáira. A depresszió, illetve az elfogadás szakaszát szintén árnyaltan elemzi, rámutatva a félreértésekre és elvárásokra, amelyek ezekhez gyakran társulnak.
Megjelenik annak fontossága, hogy a saját érzelmeinkhez türelemmel és elfogadással forduljunk, hiszen a gyász egy folyton változó, személyes utazás, amely során mindannyian új nézőpontokat ismerhetünk meg önmagunkról és az életről.
