Az amerikai befolyás folyamatosan erősödött a cukoriparban a 20. század elején, ami hatalmas gazdasági és társadalmi átalakulásokat indított el. Az iparosodás és a városiasodás révén egyre több feldolgozott élelmiszer, üdítőital és édesség jelent meg, amelyekben a cukor mindennapos összetevővé vált. Ez idő alatt jelentősen megnőtt a cukorfogyasztás, és a cukor az átlagemberek életének részévé vált.
Louisiana és a Karib-térség ültetvényein a rabszolgaság eltörlését követően is kemény, kizsákmányoló munkakörülmények maradtak fenn, csupán a rabszolgamunka helyét vette át a bérmunka. Sztrájkok, brutális elnyomás és a faji megkülönböztetés mindennaposak voltak; az új társadalmi rendben a föld nagy része továbbra is a fehér tulajdonosok kezében maradt, a felszabadított afrikaiak csak a legalacsonyabb beosztásokban tudtak dolgozni.
Az Egyesült Államok imperialista törekvései során befolyását kiterjesztette Kubára, Puerto Ricóra és a Fülöp-szigetekre. Míg Kuba lakossága az árnyékban élt, a cukorültetvények urai társadalmi elitként tündököltek. A kubai forradalom, illetve az azt követő földreformok ugyan hoztak változásokat, de sok probléma fennmaradt: a talajerózió, a túltermelés és a gazdasági kiszolgáltatottság továbbra is sújtotta az országot.
Hasonló átalakulások történtek a Karib-térség többi részén és a dél-amerikai cukoripari nagyhatalmakban is. Európában az ipari cukorrépa-termelés térnyerésével kiszorították a karibi nádcukrot, ami mély válságba sodorta a térséget, és tömeges kivándorlással, majd olcsó munkaerővel tömték fel a volt gyarmatok anyaországait.
A modern korban, különösen Floridában és Brazíliában, a cukoripar tovább növekedett, nagyrészt nagyvállalati kézben összpontosul. Gépesítés, migráns munkaerő, valamint környezeti károk, például erdőirtás és a talaj kimerülése, kísérik az iparág fejlődését. Megjelenik az etanol, mint alternatív üzemanyag, de felvetődik a kérdés: képes-e a cukoripar valaha fenntarthatóvá válni, vagy örökre az emberi kizsákmányolás és környezetrombolás szinonimája marad?
