A csillagászatban megfigyelhetjük, hogy a csillagok nem élnek örökké: mindegyikük előbb-utóbb eléri élete végét, amiből látványos és pusztító események bontakoznak ki. A csillagpusztulás folyamata azonban nem egységes; minden típus eltérő sorsot kap a kezdeti tömegétől függően.
Az óriáscsillagok rövid, intenzív életet élnek, majd drámai szupernóva-robbanással zárják pályafutásukat. Ez a pusztulás hihetetlen mennyiségű energiát szabadít fel, elpusztítva a környező égitesteket, ugyanakkor létfontosságú szerepet játszik az univerzum fejlődésében is.
Ezek a robbanások nehéz elemeket szórnak szét a világegyetemben, mint például az oxigén, szén vagy nitrogén – olyan elemeket, amelyek elengedhetetlenek az élet kialakulásához. Az emberi létezés szoros kapcsolatban áll ezzel a folyamatos csillagkörforgással.
Újabb megfigyelések azonban arra engednek következtetni, hogy nem csak a csillaghalál üteme növekszik, hanem az új csillagok születése is egyre ritkább. Az univerzum összfényessége csökken, és egyre sötétebb hellyé válik.
Felmerül a kérdés, miért csökken a csillagképződés, miért áll le a galaxisokban az égitestek születése. Ez a rejtély irányítja a modern kozmológia egyik legizgalmasabb kutatási területét, hiszen a csillagok gyakorlatilag azonosak az élettel.
