Az 1980-as évek Commodore 64 videojátékai közül sok valódi kihívást jelentett: könyörtelen nehézség, joysticktörő pillanatok és szinte semmi kegyelem. Vitathatatlanul ezek a címek különítették el a hobbi játékosokat a keményvonalas legendáktól, miközben a játékosok türelme, kitartása és precizitása állandó próbatétel elé került.
Különösen érdekes, ahogyan ezek a játékok teljesen eltérő típusú nehézségeket alkalmaztak. Egyesek – mint például a The Last V8 vagy az Uridium – a szinte lehetetlenül szűk mozgásterükkel és a villámgyors reakcióidő szükségességével tesztelték a játékosokat, míg mások, mint például az Army Moves vagy az Imhotep, folyamatos tanulásra és alkalmazkodásra kényszerítették a játékosokat a folyamatosan változó játékmenettel.
A videó részletesen bemutatja, miért voltak ezek a címek pokolian nehezek: pontos irányítás, könyörtelen pályatervezés, minimális vagy nulla hibalehetőség, illetve a pihenés és a komfortérzet teljes hiánya. Izgalmas kérdések merülnek fel: melyik játék veszi el előbb a kedvedet, hogyan lehetett felülkerekedni a számunkra idegen, frusztráló irányításokon, és miért játszottunk tovább akkor is, amikor minden elveszettnek tűnt?
A játékok között ráadásul számos legendás cím is felbukkan, amelyekhez generációk kötnek emlékeket: például a Manic Miner és a Jet Set Willy a platformerek, vagy a Ghosts ‘n Goblins és a Green Beret az akciójátékok között. A videó nemcsak bemutatja a különböző nehézségi megoldásokat, de elgondolkodtat azon is, hogy mi volt a céljuk ezeknek a programozóknak: valódi próbatétel vagy egyszerűen rosszul kiegyensúlyozott játékdesign?
Vajon tényleg többet jelentett a győzelem ebben a korszakban, amikor minden egyes pálya, minden egyes siker vérrel, verítékkel és végtelen próbálkozással ért fel?
