Az 1980-as és ’90-es évek ikonikus zeneklubjai, mint a Columbia House, rendkívül vonzó ajánlatokkal csábították a zenerajongókat: filléres áron kínáltak 8-12 CD-t vagy kazettát, meghatározott feltételekkel. Ezek az ajánlatok egész generációk első komoly zenei gyűjteményének alapjául szolgáltak, és számos gyerekkori nosztalgiát keltettek, valamint baráti vitákat szültek arról, ki melyik albumokat választaná.
A működési modell mögött hihetetlenül ravasz marketing és pszichológiai trükkök húzódtak meg. A jelentkezők egyetlen fillért tettek a borítékba, majd hónapokat vártak türelmetlenül a lemezekre, miközben a cégek automatikusan további albumokat postáztak, hacsak időben vissza nem küldték a lemondó kártyát. A rendszerre jellemző volt az úgynevezett „negatív opciós számlázás,” ahol a hallgatás beleegyezésnek számított, így a feledékenység könnyen extra kiadásokhoz vezetett.
A gazdasági háttér még összetettebb: a klubok gyakran saját maguk gyártották a lemezeket, elkerülve a nagykereskedelmi árakat, miközben a zenei kiadók elégedettek voltak a promóciós példányok mennyiségével, hiszen ezek hozzájárultak az arany- és platinalemezek minősítéséhez.
Nemcsak a cégek találtak kiskapukat: a felhasználók ötletessége is legendás volt. Kamuneveken, valótlan címeken vagy akár házikedvenceik nevében regisztráltak klubtagként, így újra és újra igénybe véve a bevezető ajánlatokat. Sokan fiatalkorúként, szülői beleegyezés nélkül írtak alá szerződéseket, kockáztatva a jogi buktatókat.
A történet kifejezetten érdekes kérdéseket vet fel a cégek és fogyasztók közötti macska-egér játékról, a pszichológiai manipulációról, a zeneipar rejtett működéséről, valamint a jogi és etikai dilemmákról, amelyek a generációk zenefogyasztási szokásait is formálták. Emellett betekintést nyújt abba is, hogyan változtatta meg az internet és a streaming az egész piacot, és milyen trükkök, visszaélések születtek a klubtagságok körül.
